Nemrég azt kérdezték tőlem, mit mondanék egy mondatban Neked, ha itt lennél…

Nem az egy mondattal voltam gondban, azt már több mint megfogalmaztam…hanem azzal, hogy beszélnem kéne…nekem, aki sosem esett kétségbe, ha a gondolataira voltál kíváncsi. Megfagytam, a szavam elakadt, egy hang sem jött ki a torkomon, nem hogy egy egész mondat.

Így hát leírtam…és közben rázott a zokogás.

Nem gondoltam, hogy ennyi fájdalmat ástam el a lelkem csücskébe. Szerettem volna egy sarokba bekucorodni, és úgy tenni, mint a farkasok, ha látják a Holdat. Nem befelé nyelni a könnyeim, hanem egy kiadósat sírni hangosan, nem törődve azzal, mi hallatszik ki a folyosóra.

Beszélni bármikor tudok… a kertem felújításáról, a tarotról, az üvegfestésről, a családról…bármiről, kivéve azt amiről régen annyit beszéltünk, ha a színházból hazaértem:

…szeretet, szerelem, fájdalom,…operett-musical, tánc…/meg sem tudnám mondani, mikor forogtam utoljára körbe a lakást egészen a szédülésig/…repülés, nevetni felszabadultan, /nem egy viccen, hanem magunkon, a világon/…színház…

…színház…

Észre sem vettem, de már kerülöm a színházakat. Azelőtt havonta jártam az Operettbe, hazafelé egész úton lebegtem, mint egy jobb drogos, utána hetekig a melódiák ütemére járkáltam a lakásban,

 dúdoltam,… próbálgattam, én hogy írtam volna a történetet…

Hát most itt a lehetőség…a beszéddel még hadilábon állok, de a billentyűkön már gond nélkül futnak végig az ujjaim.

Mit mondanék el Neked, ha itt lennél?

Emlékszel, még, hogyan álmodoztam, hogy színésznő leszek,… hogy milyen ruhákat fogok venni, …hogy rossz helyre és rossz évszázadban születtem…hogy sosem fogok férjhez menni, mert nincs olyan pasi, aki elviseli a bohém, álomkóros lelkemet…

Miután elmentél mindent beleadtam, hogy úgy viselkedjem, ahogy egy „normális” embernek illik. Megkomolyodtam, fontos szakmát választottam, igyekeztem úgy viselkedni, ahogy a körülöttem élők elvárták…és közben szépen elvesztettem mindent, ami Én voltam…az operett divatjamúlt, hát választottam másik zenét…a munkába temetkeztem, hogy anyámék lássák mennyire nélkülözhetetlen ember lett belőlem. Kerülni kezdtem a színházat, egyre kevesebbet írtam és amit végre összehoztam, azt is kitöröltem, mert egy komoly felnőtt nem tölti ostobaságokkal az idejét...

Egy darabig minden jól ment, csak azt felejtettem el, hogy már nem vagy mellettem. Könnyű úgy játszani a felnőttet, ha van valaki, aki mellett nem kell feladnom mindazt, ami a véremben van. Aki falaz nekem, akinek a tekintetében nem látom a csalódottságot, hogy más vagyok mint az átlag. Olyan ember, aki az álmaimért különlegesnek tart...

Hogy miről mesélnék?

Arról, hogy mégiscsak van egy férfi, aki szeret, aki nem néz bolondnak, ha álmodom, előre figyelmeztet, ha a tévében operett-musical műsor lesz. Támogat az összes őrült ötletemben és megértő, ha hisztis vagyok. Az egyetlen dolog, ami zavarja, ha sírok, és úgy érzi, nem tud segíteni.

Arról, hogy a színpad helyett az írást választottam, hogy most is operett-musical szól a fejhallgatóban és talán újra fogok majd énekelni nemsokára...persze operettet...

Arról, hogy újra írok, és összeszedve a bátorságom – lám mégis csak volt még valahol vésztartalékban – ki fogok állni vele mások elé.

Arról, hogy a hangok mellé megtaláltam a színeket is. Üvegképeket festek, talán nemsokára a saját rajzaim alapján, ha merek végre rajzolni is, ha a ujjaim már nem csak a billentyűkön futnak ritmusra, hanem a papíron is repül majd a rajzszén.

Arról, hogy egy van egy hatalmas kertem, ahol azt ültetek amit akarok, megtervezhetem, kialakíthatom... nem állít senki korlátokat, nem kell mások ízlését követnem. Tele tehetem harangvirággal, szélcsengőkkel, kis kuckóval... fénnyel, zenével, fűzfával, tulipánnal...

Arról, hogy újra érzem a zenét... nem csak halkan énekelek, hogy ne zavarjak másokat...Úgy akarok énekelni, mint régen, a Ligetben...nincsenek falak, tető, korlátok. A kertünkben olyan messzire szállhat a széllel a hangom, amilyen messzire csak akarom.

Hogy mit mondanék el?

Újra ÉLEK!

Hogy végre Én is emlékszem, az álmaimra és merek új álmokat szőni. Beleszerettem a vörös színbe, a zöldet már csak a kertben szeretem.

Tudok már tánclépésben közlekedni a házunkban és egyre többet dudorászom. Nem kell hangosan énekelnem, ha egyedül vagyok, mert elég csak gondolnom egy dalra, és ismerős melódiák futnak a véremben.

Hogy mosolyogva állok bármilyen hídon, ha érzem a szelet, vagy a napsütést a bőrömön, nem rémiszt a magasság. Nem esem pánikba egy zárt szobában, mert zene szól a lelkemben.

Hogy MEREK ÉLNI...

Hogy hiányzol... de már tudom, hogy bármikor beszélhetünk...

...vagy írhatok Neked levelet...:-)

  A Kölyök izgatottan nyomta orrocskáját a kirakat üvegéhez. Lehelete a hidegben párás nyomot hagyott az üvegen. Tágra nyílt szemmel, mohón leste a bent falatozó embereket. Korgó gyomra napok óta egyfolytában ebédidőt jelzett...

    Sokan alapvető igazságnak tartják, hogy a macskák, és a kutyák sosem jönnek jól ki egymással, bár a kivételek - ahogy mondani szokták – erősítik a szabályt...

Életem első szerelmének fényképét még most is a tárcámban hordom...